Sokan gondolják azt, hogy a politikai és erkölcsi normáik viszonyának politikai szempontból legérdekesebb kérdése az, amit a modern erkölcsfilozófiában „piszkos kezek dilemmának” szokás nevezni, és amit a politikai gondolkodás történetének számos nagy formátumú, provokatív figurája fogalmazott már meg a maga módján. Hogy egy klasszikus és megvilágító erejű példát idézzünk: Niccolo Machiavelli azt mondta, hogy „a fejedelem, kiváltképp az új fejedelem, nem tudja mindig azt tenni, amiért az embereket jónak szokták tartani; részben az állam megtartásának szándékától vezetve, gyakorta kénytelen a hit, könyörületesség, emberiesség és vallás ellen cselekedni.” Magyarán: a „piszkos kezek dilemmája” azt jelenti, hogy a politikailag hasznos és a morálisan helyes cselekvés követelményei gyakran összeegyeztethetetlen elvárásokat támasztanak a politikusokkal szemben, s a kérdés az, hogy vajon kell-e vagy egyáltalán szabad-e ilyenkor a politikai hasznosság szempontjait a morális helyesség fölé emelni. (Figyelem, minden olyan válaszkísérlet, amely abból indul ki, hogy valamilyen módon mégiscsak feloldható a két szempont közötti ellentét, az valójában nem a „piszkos kezek dilemmáról” beszél vagy tagadja, hogy létezne a valóságban ilyen helyzet! Ez nem feltétlenül hiba, de egy fontos körülmény.)
Sokan azt is gondolják, hogy a politikaelméletnek az a nagy múltú hagyománya, amit politikai realizmusnak szokás hívni (és Thuküdidész, Machiavelli, Hobbes, Weber, Morgenthau és mások nevével fémjelezni), az végső soron a piszkos kezek dilemmája alapján fogja fel politika és erkölcs viszonyát, s így végső soron azt állítja, hogy a politika siker követelményei mindig elsőbbséget kell, hogy élvezzenek az erkölcs parancsaival szemben. Ez azonban nincs így. (Annak ellenére sem, hogy az imént épp Machiavellitől idéztem egy látszólag erre utaló részletet.) Valójában nem is lenne ésszerű, hiszen egy ilyen elképzelés rögtön elbotlana egészen triviális ellenvetésekben, mint például, hogy ha a politikának vannak normái, akkor azok miért is ne lennének egyúttal erkölcsi jellegűek? Ez a nagyon is kézenfekvő ellenvetés arra utal, hogy még ha el is fogadjuk, hogy bizonyos erkölcsi szabályaink nem mindig alkalmazatóak a politikában, semmi okunk nincs azt feltételezni, hogy a politika szabályai kívül állnak az erkölcsön. Nagyon is ésszerűnek tűnik, hogy az efféle konfliktusok az erkölcs világán belül, különféle erkölcsi előírások között feszülnek és nem az erkölcs és a politika között. És ez az ellenvetés csak látszólag szól a szavakról és az elnevezésekről, a valódi, tartalmi problémák helyett. Valójában nagyon is tartalmi kérdés, hogy a politika a rossz emberek világa-e vagy az időnként elkerülhetetlen veszteségekkel járó döntési helyzetekbe kerülő jó embereké. Politika és erkölcs merev szembeállítása az előbbit sugallja (és emiatt veszélyes következtetésekre ad alkalmat), az erkölcsön belüli konfliktusokra utalás az utóbbit.
A helyzet az, hogy a realistákat – ritka kivételeket leszámítva – elsősorban nem a „piszkos kezek dilemmája” foglalkoztatja, inkább csak érintőlegesen vagy kivételes esetként foglalkoznak vele. A realisták politikaképe szerint politikára azért van szükség, mert az emberi együttélés alapvetően konfliktusos természetű és a tartós rendezett, békés együttéléshez elkerülhetetlenül szükség van a társas konfliktusok kezelésének politikai eszközeire, amelyek meglehetősen széles skálán mozognak a konszenzus és a kényszerítés szélső pontjai között az alkudozástól a meggyőzésen és racionális deliberáción át a politikai versengésig, a politikai intézményeknek és eljárásoknak való alávetésig. Erkölcs és politika viszonyának kérdései ebből az alaphelyzetből adódnak a realisták szerint: nem arról van szó, hogy az erkölcs semmilyen módon nem segít a politikában eligazodni, hanem, hogy a politika alaphelyzete a mély és többnyire nem teljesen feloldható konfliktus, ezért olyan útmutatóra van szükségünk a politikában való tájékozódáshoz, amely tudomásul veszi, hogy nem számíthatunk teljeskörű egyetértésre, nemhogy a gyakorlatban, de elméletben sem.
Erre a problémára (amely tehát nem azonos a „piszkos kezek dilemmájával”, bár szélsőséges esetekben összeér vele) háromféle válasz adódik a realista politikaelméletben.
Az egyik a már Machiavellitől is idézett és a „piszkos kezek dilemmájára” leginkább hasonlító felvetés, hogy a politika néha megköveteli tőlünk, hogy a siker érdekében megsértsünk széles körben érvényesnek tekintett és általunk is nagyra becsült erkölcsi szabályokat. A realisták azonban rendre felhívják a figyelmet arra, hogy az ilyen esetekben, ha feloldási lehetőség nincs is (másként fogalmazva: a közhiedelemmel ellentétben a cél nem szentesíti az eszközt), de van a tetteinknek morális ára, ami nem egyszer sajnálkozásban, megbánásban, a jóvátehetetlen veszteség felismerésében ölt testet. (E témában különösen fontosak Bernard Williams írásai.)
Egy másik, gyakran Hobbes műveihez kötött elképzelés szerint a politika elsőbbséget élvez az erkölcs előírásaival szemben, mert tartós és kiszámítható politikai rend nélkül az erkölcs szabályai sem érvényesülhetnének, ezért bármilyen konkrét konfliktushelyzetben a társas együttélés rendjének fenntartása az első szempont, minden más szükségképpen utána következik. Már csak azért is, teszik hozzá más realisták, mert az erkölcsi értékeink nem függetlenek azoktól a politikai kihívásoktól, amelyekre válaszokat keresünk és ezért sokszor maga a politika az a közeg, amelyben bizonyos értékek megszületnek, vita tárgyává válnak, fel- vagy leértékelődnek, a helyzet szükségleteinek megfelelően.
S végül van egy harmadik lehetséges válasz, amelynek számos képviselője közül Max Webert érdemes kiemelni talán, s amely szerint a politika és erkölcs viszonyának legfontosabb kérdése az, hogy pontosan milyen erkölcse van a politikai cselekvésnek. Ez az erkölcs nem lehet olyan erkölcs, amely általában véve segít eligazodni a világban, mert azokra a kihívásokra kell választ kínáljon, amelyek a politikára sajátosan jellemzőek (itt érdemes visszagondolni a realista politikaképre). Weber ezt „felelősségetikának” mondta, mert úgy látta, úgy látta, hogy a helyes politikai cselekvés mércéje a felelősség, vagyis az a képesség és egyúttal elkötelezettség, hogy összeegyeztessük egyéb erkölcsi megfontolásainkat a politika szükségleteivel. Weber a kitartás, az arányérzék és az önreflexióra hármasságával jellemezte a felelős politikust, de természetesen nem a politikus jelleme az egyetlen kérdés, amire a „felelősségetika” választ kínálhat, ezért érdemes más, hasonló szellemben író realista szerzők műveiben is kutakodni további érdekes problémafelvetések és válaszkísérletek után.
Lukács György egyik kedvenc idézetével szerette leírni a politika és erkölcs viszonyának nagy kérdését: „És hogyha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?” Ez elég jól leírja a „piszkos kezek dilemmáját”. Csakhogy mint láttuk, számos más izgalmas kérdés is feltehető erkölcs és politika viszonyáról, s a realistákat valójában sokkal jobban érdekli bizonyos általánosan elfogadott erkölcsi szabályok és a politika siker közötti konfliktusok kérdése, a politika elsőbbsége az erkölcs előírásaival szemben, illetve a felelős politikai cselekvés etikája. Ebből pedig kétféle kézenfekvő következtetés is adódik: egyrészt, hogy a realisták általában érdekesebbek, mint amit a „piszkos kezek dilemmája” sugall, másrészt, hogy Lukács György alapjában véve nem volt realista. Hogy ez utóbbi következtetés érdekes-e azt az olvasóra bízom.
További szempontok és elemzések a szerző A politika lelke című nemrég megjelent könyvében olvashatók.
___________________________________________________________
1. kép forrása: Mark O’Rourke, via Flickr Creative Commons. https://flic.kr/p/9D1tQf
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.